Pierre Louys: Bludne kćeri I

A szavak, amelyeket éppen most mondott nekem, és a nyilvánvaló eltökéltsége arra ösztönzött, hogy rátámadjak. Mégis, nem hittem, hogy a dolgok ilyen szédítően gyorsan fognak alakulni.
- Hogy hívják? - mondta ő.
- Iks... Húsz éves vagyok. És ön hogy hívják?
- Én Moriset vagyok. Tizennyolc és fél éves vagyok. Hány óra van?
- Három óra.
- Három óra? - ismételte ő, gondolkodva...
- Akarsz velem aludni?
Megdöbbenve ezen a mondaton, amelyre még álmomban sem számítottam, hátraléptem egyet ahelyett, hogy válaszoltam volna.
- Hallgass rám - mondta ő, az ujját a szájára téve. - Esküdj meg, hogy halkan fogsz beszélni, és hogy elengedsz négy órakor... Esküdj meg különösen arra, hogy... Nem. Azt akartam mondani: hogy azt fogod tenni, amit szeretek... De ha nem szereted... Végül is, esküdj meg, hogy nem fogod tenni azt, amit nem szeretek.
- Esküszöm mindenre, amit akarsz.
- Akkor hiszek neked. Maradok.
- Akarsz? Tehát, akarsz? - ismételgettem.
- Ó! hát itt tényleg nincs miért a földre esni! - mondta ő, nevetve.
Kihívóan és vidáman, mint egy gyerek, először megérintette, majd megragadta a nadrágom szövetét azzal, amit ügyesen talált benne, mielőtt a szoba mélyére szaladt volna, ahol levette a ruháját, a harisnyáját, a csizmáját... Aztán, mindkét kezével a blúzát tartva, és kissé púpos ajkakkal megkérdezte:
- Lehetek teljesen meztelen?
- Akarsz, hogy erre is esküdjek?
Az egész lelkemre és lelkiismeretemre.
- Soha nem fogod ezt nekem felróni? - mondta, utánozva a patetikus akcentusomat.
- Soha.
- Akkor... itt van Moriset!
Mindketten a nagy ágyamra huppantunk, egymás karjába. Az ajkával megnyomott. Erőteljesen tapasztotta az ajkait az enyémhez, tüzesen adta a nyelvét... Éppen hogy becsukta a szemét, aztán, megrázkódva, újra kinyitotta... Minden rajta tizennyolc éves volt, a tekintete, a csókja, az orrlyukai... Végül, tompa kiáltást hallottam, mint amikor egy vadállat elveszíti a türelmét. Az ajkaink elváltak, újra összeértek, majd megint elváltak.
Nem tudva pontosan, milyen titokzatos erényekre esküdtem, hogy megőrizzem őket, mondtam néhány ostobaságot, hátha kicsalhatom tőle ezt a titkot, anélkül, hogy érdeklődtem volna iránta.
- De szép az, amivel díszítetted a melledet! Hogy hívják ezt a virágboltban?
- Cici.
- És az a kis göndör szőr, ami a hasad alatt van? Mostanában divat, hogy nyáron szőrt viselnek? Fázik lent?
- Dehogy! Nem gyakori!
- És ez? Egyáltalán nem tudom kitalálni, mi lehet ez.
- Nem tudod kitalálni - ismételte ő, gúnyosan. - Te magad fogod mondani, mi az.
A fiatalok szégyentelenségével szétnyitotta a lábait, mindkét kezével felemelte őket, megnyitotta a testét... Annál inkább meglepődtem, hogy ez a póz merészsége nem készített fel egy ilyen felfedezésre.
- Himen! - kiáltottam.
- És ez nagyon szép!
- Ez nekem van?
Arra gondoltam, hogy azt fogja mondani, hogy nem. Bevallom, még reméltem is.
Ez egy olyan himen volt, amelyet nem lehetett könnyen átszakítani, és már megtörtént, hogy kettőt is átszakítottam. Sajnos. Nagyon megküzdöttem. - Nos, ön, kisasszony, nagyon csúnya szokásokkal rendelkezik, amikor teljesen egyedül van.
- Ó! Miből látod ezt? - mondta ő, összegyűjtve a lábait.
Ez mindennél jobban arra késztette, hogy kényelmesen érezze magát. Miután már kitaláltam, semmi sem tudta elhallgattatni: dicsekedett vele. Gúnyos arckifejezéssel, folyamatosan az ajkait az enyémhez nyomva, teljesen halkan ismételgette:
- Igen. Egyedül kényeztetem magam. Egyedül kényeztetem magam. Egyedül kényeztetem magam. Egyedül kényeztetem magam.
Minél többet mondott, annál vidámabb lett. És amint kimondta az első ilyen szót, a többi úgy tört fel utána, mintha csak arra vártak volna, hogy jelzést kapjanak, hogy szárnyra keljenek:
- Látni fogod, hogyan élvezem.
- Tényleg szeretném ezt látni.
- Add ide a farkadat.
- Hová dugjam?
- Találd ki.
- Mi az, ami tilos?
- Az én himenem és az én szájam.
Hogyan lehet eljutni egy női szívhez csak három úton... és mivel nekem hihetetlenül ügyes intelligenciám van a legnehezebb rejtvények megoldásához... megértettem.
És éppen kérdezni akartam, hogy nem bántalak-e, amikor ő, az ajkait az enyémhez nyomva, az ellenkezőjét mondta:
- Vigyázz, már hátulról dugtál ártatlanokat?
- Honnan tudod ezt?
- Elmondom neked, amikor megmondod, miből következtettél arra, hogy kényeztetem magam.
- Kis rosszcsont! Az a kis gombocska pirosabb és nagyobb, mint amit valaha is láttam a himenen.
- Felemelkedik! - suttogta ő, vonzóan nézve.
- Nem mindig olyan nagy... Ne érj hozzá... add ide nekem... Azt akartad tudni, hogy mit érzek... hogy ártatlanokat dugtál a seggembe?
- Ne most. Később.
- Hát, itt a bizonyíték! Tudod, hogy nem szabad semmit kérdezni egy ártatlan nősténytől, aki kényezteti magát, miközben a seggét dugják. Nem képes válaszolni.
A nevetése elhalt. A szemei megnyúltak. Összeszorította a fogait és kinyitotta az ajkait.
Rövid csend után azt mondta:
- Harapj meg... Azt akarom, hogy megharapj... Itt, a nyakamban, a hajam alatt, ahogy a kandúrok csinálják a macskákkal...
Aztán azt mondta:
- Tartózkodom... alig érintem magam... de... már nem bírom, élvezni fogok... Ó, élvezni fogok, drágám... Hogy hívnak? édesem... nyomulj, ahogy csak akarsz... teljes erőből! mintha dugnál!... Ezt szeretem... még!... még...
Megfeszülve megmerevedett, és így maradt, teljesen remegve... Aztán a feje lehanyatlott, és én szorosan magamhoz öleltem a gyenge, kicsi testét.
Ez szerelem volt? Nem, csak egy pillanatnyi láng. De nem tudom megállni, hogy ne gondoljak: "Ezer átok" és üdvözöltem az ébredését kevesebb iróniával és több csodálattal.
- Jól csinálod, egy ártatlan kislányhoz képest!
- Hűha! - mondta erre, jelentőségteljes pillantással.
- Ártatlan kisgyerek, szent ártatlanság!
- Érezted, hogy az a kis lyuk a seggemben mennyire tágas?
- Olyan, mint egy orrszarvúé.
- Mindannyian ilyenek vagyunk a családban.