Robert Alley: Utolsó tango Párizsban

Jeanne azt mondta: "Azt hittem, elmentek."
"Becsuktam az ajtót", mondta ő, majd lassan elindult felé, nézve a szélesre tárt, kidülledt és vízszínű kék szemét, amelyekből inkább a rezignáció sugárzott, mint a félelem. "Talán tévedtem?"
"Nem, nem, nem tévedett", motyogta ő, próbálva levegőt venni. "Csak azt gondoltam, hogy elmentek." Szavai olyanok voltak, mint egy hívás.

Paul már a következő pillanatban elkapta őt. Kezeivel megragadta az arcát, és egyenesen az ajkába csókolta, ő pedig teljesen zavarodottan ejtette el a cukrot és a táskáját, és a kezeit a széles vállaira tette. Néhány pillanatig így maradtak, teljesen mozdulatlanul, testükkel összesimulva. A kerek szobában semmi sem mozdult, csak a napfényben lebegő porrészecskék, amelyek láthatatlan áramlatok által szálltak a levegőben; Paul és Jeanne nem hallottak más hangot, csak a saját ziháló lélegzetvételüket. Az volt az érzésük, hogy egy időtlen világban lebegnek, éppúgy, ahogy a szobában lebeg a hervadt, elhalványult szépség, távol a világtól és a saját külön életüktől. A szoba felmelegedett, és egy időre megtartotta őket ebben a rövid, csendes udvarlásban.

Aztán Paul felemelte Jeannet a karjaiba, és átvitte a szoba másik oldalára, egészen az ablakhoz, mindezt erőfeszítés nélkül, mintha egy kisgyermek lenne, nem pedig egy felnőtt lány. Ő a nyakába fonta a karját, amely érintésre erősnek és keménynek tűnt, mint egy fatuskó, és most simogatta a hátának izmait a köpenye sima, vékony anyagán keresztül. A testéből egy gyenge, penészes, savanyú szag áradt, részben az izzadságtól, részben pedig valami olyasmitől, amit ő nem tudott azonosítani, de tudta és érezte, hogy férfiasabb, mint bármelyik fiúé, akit valaha ismert, és ez rendkívül izgalmas volt. Paul letette őt a padlóra, de erős karjai nem engedték el. Magához húzta, majd a ruháján keresztül kezdte simogatni a telt melleit.
Csak néhány pillanat múlva gyorsan és ügyesen kigombolta a ruháját, majd a kezeit a mellei alá dugta, hogy elérje a melleit, és az ujjával megérintette a bimbóikat. A bőre durvasága izgatóan hatott Jeanner, és ő az egész testével rátámadt.

Mintha előre megállapodtak volna, elkezdtek egymás ruháját tépni. Ő a nadrágjánál fogva megragadta, ő pedig a kezét a szoknyája alá dugta, megragadta a bugyijának a felső szélét, és egyszerűen elszakította. Megdöbbenve a bátorságán, Jeanne félelemmel és várakozással húzódott hozzá. Ő az egyik kezét a lábai közé dugta, és magához húzta, majdnem a levegőbe emelve; a másik kezével kigombolta a nadrágját, majd a kezeivel megragadta a fenekét, és az egész testét a levegőbe emelte, majd a következő pillanatban egyszerűen rátette a férfiasságára.
Kapálóztak és markoltak, mintha vadállatok lettek volna. Jeanne felmászott a törzsére, mint egy fára, szorítva a térdeivel a combját, és a karjaival a nyakára akaszkodva, mint egy kis, elveszett gyerek.

Ő a falhoz szorította, és még mélyebbre hatolt belé. Az első néhány pillanatban a mozdulataik ügyetlenek voltak, és úgy tűnt, mintha valójában harcolnának, de aztán harmóniát találtak, és a testük előre-hátra mozgott, mint egy intim tánc részei, amelynek ritmusa egyre gyorsult, egyre őrültebbé vált, így végül zihálva, görcsölve és a falnak ütközve adták át magukat a szenvedélyüknek. Végül, mindent elfeledve, magukat és azt, ami őket összekötötte, lassan és megbánás nélkül meghaltak a kopott narancssárga szőnyegen.  A padlón feküdtek, nem érintve egymást, várva, hogy a zihálás fokozatosan lecsillapodjon, majd Jeanne elgurult tőle, a fejét a karjára támasztotta, és az ablakon át látható égre nézett. Pár perc telt el, de sem ő, sem ő nem szólt egy szót sem.
  
***
Egyszer az egyik kezével megragadta a nyakát, a másikkal a karját, majd erővel a hasára fektette; szinte fájdalmasan érezte, ahogy elönti a racionális düh, amiatt, hogy ő használta a "család" szót - düh, amiért megemlítette ezt a nagy erkölcsi intézményt, ezt az elpusztíthatatlan isteni kitalálmányt, amelyet csak azért hoztak létre, hogy erényt neveljenek a engedelmes polgárok szívében, ezt az erények szentélyét... mindannak megtestesítője, amit ő a legjobban gyűlölt.
Jeanne gyengén ellenállt. "Mi bajod van?" Mit csinálsz?", kérdezte, amikor ő a kezét a teste alá dugta, és elkezdte kigombolni a farmerját.
"Megmutatom én neked, mi az a család... ez a szent intézmény, amelynek feladata, hogy erényeket ültessen a vademberekbe!" Brutális, nyers mozdulatokkal lehúzta a nadrágját a térdéig, így felfedve a fenekét. Miközben ellenállt, Jeanne érezte, hogy elfogy a levegője. Ő teljesen ráfeküdt, a nagy, nehéz testével lenyomva őt, majd az egyik kezével megragadta a tarkóját, és szorosan megszorította. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem is tudná, mit kellene tennie, de akkor a szeme a maradék vajjal teli fóliára esett. Kinyújtotta a lábát, magához húzta a fóliát, és a kezébe vette. "Most szépen ismételd minden szavamat", mondta.

Az ingyen maradt kezét a puha, meleg vajba mártotta, majd elkezdte nyomni neki a végbélnyílásába. "Zsírozom, mint egy disznót a nyárson", gondolta. Az ujjai durván ügyesek voltak.
"Ne... ne", kiáltotta ő, de még mindig nem hitte, hogy ő végig fog menni. "Ne, istenért!"
Paul kigombolta a saját nadrágját, és levette, majd térdre állt, továbbra is szorosan tartva a nyakát, és a lábait a lábai közé dugta. Jeanne rájött, hogy a következő pillanatban támadni fogják, de csak félelmet és a teljes tehetetlenség tudatát érezte.
"Most ismételd utánam: Szent család..."
Erős ujjai szétnyitották a fenekét, majd teljesen ráfeküdt, keresve az ujjával a nyílást. "Na, ismételd utánam: "Szent család, a jó polgárok temploma..."
"Templom..., kiáltotta ő,"... a jó polgárok."
Kiáltott, az arcát a sima, puha padló deszkáira nyomva, és behunyta a szemét. A fájdalom teljesen váratlanul jött. Egyszerűen borzalmas volt, mert a pénisze mintha fegyverré változott volna.
Jeanne újra kiáltott, amikor érezte, hogy ő még mélyebbre hatolt belé.

Jeanne zokogni kezdett. Ő maga sem tudta, hogy szégyenből vagy fájdalomból teszi-e, de ő könyörtelenül folytatta a támadást, ritmikus mozdulatokkal mozgatva a testét.
Az ujjai belemerültek a húsába, mintha attól félne, hogy ő egyszerűen elpárolog, és itt hagyja őt egyedül, mint egy hajótöröttet.
"A kibaszott, kibaszott család", zihálta. "Ó, Jézus!"
Jeanne a padlón maradt fekve, beszorítva, képtelen volt elmozdulni, bármit tenni. Paul orgazmusa elmúlt, de ő még mindig benne maradt. Az egyik kezével megragadta a haját, és az arcát a padló azon része felé fordította, ahol egy lyuk volt, a másikkal pedig óvatosan megemelte a fölötte lévő deszkát.